Sziasztok,

kínai kalandom beszámolója elérkezett a harmadik, befejező részéhez. Nagyon sok visszajelzést kaptam, hogy imádtátok a cikket, meg is döntöttem az olvasottsági rekordot mind a Rossetti Bizsu, mind a saját blogomon. Ezáltal arra is rájöttem, hogy sokkal jobban szeretitek a személyesebb, mesélősebb cikkeket, úgyhogy a jövőben erre fogok törekedni.

Nem sok téma maradt hátra, közben több hét eltelt, így kezdenek a dolgok visszaállni a régi kerékvágásba. Mikor hazajöttünk naponta tízszer kaptuk meg a kérdést: “Naaa milyen volt Kína? Meséljetek!” Persze Balázs szereti ezeket rám hárítani, végül is nálunk én vagyok a sztori mesélős. De mikor huszonkettedjére meséltem végig nagyon meguntam, és már csak annyit mondtam: “Olvassátok el majd a blogon!” Szóval még mindig több ismerős várja, hogy hogyan zárult az utunk, mi lett a konklúzió. Ismét kategóriákba szedtem amiket megéltünk, és amiket fontosnak tartottam leírni Nektek.

Gyerekek

Ezt a témát szándékosan a végére hagytam a higiéniával együtt. A kínaiak nem éppen egy kedves, szeretetteljes nép. Talán csúnya szó, de inkább robotok. Nincs érzelem, nincs ölelés, nincs kézfogás, nincs csók (legalábbis egyiket sem láttam sehol a 9 nap alatt), van viszont munka, hétből hét nap. Így azok a gyerekek, akik még nem járnak iskolába az egész napot a szüleikkel töltik. Én nap, mint nap a piacot jártam, így természetesen ez nem általánosítás, csak az emlékeim. Az üzletek ahol dolgoznak úgy vannak kialakítva, hogy a gyerekek játszhassanak a sarokban, meg általában mindenhol. A piciket ha szoptatni kell, hát akkor nem zavartatják magukat. Akik már tudnak járni – de nem szobatiszták – a feneküknél kivágott nadrágban rohangálnak, így ott tudják elvégezni a dolgukat ahol éppen kedvük szottyan. Akár az én lábam előtt egy bolt közepén. Anyuka jön egy újságpapírral felökleli és mintha mi sem történt volna tárgyalunk tovább a termékekről. Az első ilyen alkalomnál az állkapcsomat úgy kellett visszatennem a helyére. A gyerekek pedig nagyon másak. Kivétel nélkül minden gyerek kezében – aki már képes fogni – iPhone 6 van és vadul játszanak (erről több képet is láthattok lent). Ha nem telefonoznak, akkor gurulnak valamin. A roller itt már rég lejárt lemez, airboard a favorit. Ülve, fekve, állva, egymást húzva. Hát én kipróbáltam, és nagyon nehéz. Egyszer sem sikerült megállnom rajta. Az étkezés viszont nagyon fontos náluk. Minden nap pontban 12 órakor körbeüli a család az asztalt (az minden üzletben van), középre teszik az össze ételt, és közösen falatozgatnak. Kötelező. Ebéd után pedig az elmaradhatatlan szieszta. Ha más nincs, akkor egy plédre képesek kisbabával lefeküdni a földre és hunyni egyet a kiadós étkezés után. Általában ilyenkor apa tartja a frontot az üzletben, de olyan is volt már, hogy apán átlépve kellett megtekintenünk a termékeket. Őket ezek a dolgok egyáltalán nem zavarják. Intim szféra mint olyan nem létezik. De mit is várunk attól a néptől akik a szemembe nézve hosszan túrják az orrukat?

Higiénia

Erről a témáról mindössze egy képet hoztam, de higgyétek el csak jót akartam nektek. :) A lenti képen éppen egy pedikűr folyik, miközben mi az üzletben vásárolgatunk. A hölgy közben végig ismertette nekünk a termékeket és az árakat, a munka nem áll meg semmilyen körülmények között. Hm! Ő vajon milyen gyakran fertőtleníti az eszközöket? Egyébként már maga az, hogy valaki pedikűröztet meglepő dolog. A nők nem igazán adnak magukra. Hajfestés eleve felesleges nekik. Körömlakkot alig láttam, parfümöt, testápolót vagy bármilyen illatot pedig egyáltalán nem használnak. Jah és a legtöbbjük bajuszos is egy kicsit. Áttérve a higiéniára. Balázs felkészített, hogy talán az egyik legnehezebb feladat napközben a nyilvános wc használata lesz a bevásárlóközpontokban. Azért az ember 30 év alatt látott már ezt-azt. Nyilván vittem mindenféle fertőtlenítőt, papírokat, géleket, de arra, ami itt fogadott nem voltam felkészülve. Hogy kosz van, az egy dolog. A kinézet egy másik dolog. De a szag, ami megcsap amikor bemegyek, az semmihez sem fogható. Talán ammónia, de mindegy is. A lényeg, hogy első nap jobban ment az öklendezés, mint a pisilés (9 órán át). Másnap találtuk meg a dinnyeárust, jól be is laktam belőle, viszont így sajnos nem volt mit tenni, újra próbálkoznom kellett a toaletten. Nagy levegő berohanás, kézmosás, kirohanás. Ez volt az első felvonás. Majd vietnami balzsam az orra, száj felé egészen addig, amíg a szaglásomat le nem bénította. Illatosított nedves törlő az arc elé, hogy azon át lélegezzek. Majd benyitás a fülkébe. Igen guggolós. Nincs wc csésze. De nem is ez a gond, hanem hogy mivel a lyukba nem lehet papírt dobni, így egy nyitott kis szemetes kosárban bámulhatom az elmúlt 2 óra terméseit. Megrázó élmény. Zsepi elő, egyik kezünk szabad csak, mert ugye fogjuk a szánk elé az illatosított kendőt, villámgyors dolgunk elvégzése, kirohanás. Majd egy újabb levegővel vissza kezet mosni. Hát ez sajnos ilyen. 4. nap már elég rutinosan ment az egész. Most már értitek miért nem készültek fotók. :)

Építkezés

Ezt a részt csak röviden érinteném. Nagyon érdekes, hogy folyamatosan építkeznek. Nem úgy, mint nálunk, hogy kisebb nagyobb útfelújítás, vagy tatarozás, hanem pillanatok alatt felhőkarcolókat húznak fel. Óriás daru mindenhol. A legérdekesebb pedig, hogy rengeteg üresen áll. Konkrét városrészek vannak lakók nélkül. Hozzánk közel volt egy szálloda, aminek 2 épületében laktak, 2 felhőkarcoló teljesen üresen állt, de már húzták mellé a többi kettőt. Ennek oka, hogy az évi 6-12%-os gazdasági növekedés megköveteli, hogy az építkezések egy pillanatra se álljanak meg.

Búcsú

Eljött az utolsó nap, és elbúcsúztunk Mofitól (fent) és Doritától (lent), akik egész héten velünk voltak és segítették a kommunikációt, hiszen a kínaiak általában nem tudnak angolul (sem). Őket nagyon megkedveltem.

Hazaút

Hogy vártam-e a hazautat? Nem. Nem tudom. Talán nem. Annyi inger ért, olyan dolgokat láttam, annyi minden megtapasztaltam, végig élveztem ezt az utazást. De eljött az utolsó nap, és 26 óra utazás várt ránk. (Öttel több, mint odafelé). 2 óra autóút a reptérig, majd 2,5 óra repülőút Hong Kongig, az óceánra épült reptérig. Ott pedig újabb élmények. Hong Kong elképesztő. Itt nem is a reptér tetszett, hanem amikor 3,5 óra várakozás után felszálltunk. Az a látvány elvarázsolt, ide például szívesen visszamennék. A pálmafák, a felhőkarcolók, az óceán, a jachtok, egyszerűen imádtam, és rá voltam tapadva az ablakra egészen addig, amíg csak egy picinyke pont is látszott belőle. Újabb 8 óra repülés, közben egy vacsorát, egy reggelit és egy magazint fogyasztottam el. Dohában már éjszaka volt, mikor leszálltunk, de ez a reptéren alig volt érzékelhető. Mágnesvasút, pálmafák, exkluzív üzletek, óriás mackó, luxus autók és Harrod’s a medve. Volt látnivaló rendesen. A lábamat lejártam mire körbeértünk. Ezután már csak egy nyűgös 5 órát kellett kibírni Budapestig. Ekkor már 2 napja nem aludtunk az időeltolódások miatt (ez látszik is rajtam a képeken), és a gyomrunk is kezdte nehezen viselni az utolsó órák ülve eltöltött repülőgépi kajáit. Így felüdülés volt megérkezni Budapestre ahol délelőtt 10 óra volt, ragyogóan sütött a nap és friss volt a levegő. Valójában vidék Kínához képest, de hiányzott a csend és a rend.

A konklúzióval kezdtem az első részt, így azt már tudjátok. De a kérdésre, miszerint visszamennék-e? A válaszom: IGEN! Ezt az országot látni kell és megtapasztalni, átélni és túlélni, érezni és hallani. Életem egyik legnagyobb élménye volt.

Ha az első két részt nem olvastátok, megtehetitek ITT és ITT! :)

A héten pedig jövök a bohém esküvő részleteivel, aminek a dekorálásért én feleltem.

Addig is puszi, Detty